Mikor hazaértem egyből elkezdtem készülődni, pedig még 3 óra hátra volt.
Lezuhanyoztam, megmostam a hajam, kifestettem a körmöm… Ezekkel a dolgokkal csak egy óra telt el. Azt hittem megőrülök a várakozásban. Leültem a gépem elé, megnéztem az e-mail-jeimet, a Facebook-omat. Aztán elkezdtem nézni a kedvenc sorozatom.
Mire észbe kaptam már fél nyolc volt. Gyorsan kikapcsoltam a gépet, és beszaladtam a gardróbomba, hogy valami csajos, de laza ruhát keressek.
Amikor felvettem a kedvenc farmernadrágomat és egy fekete, laza  felsőt,  a cipőkön gondolkodtam. Magas sarkú vagy inkább lapos? 
A fekete balerinát választottam, hisz egész este sétálni fogunk. Felhúztam a cipőmet és elkezdtem sminkelni.
Épp egy kis rúzst kentem a számra, mikor csöngettek.
Gyorsan leszaladtam a lépcsőn és ajtót nyitottam.
Ő ott állt egy bőrdzsekivel a kezében és mosolygott. Izmos felsőtestén végigsimult sötétkék pólója, amit egy fekete farmerral kombinált. Szerettem a fiúknál ezt az egyszerű stílust.
- Mehetünk?- kérdezte.
- Igen már készen vagyok.- mondtam.- Csak hozom a pulcsim.
Felszaladtam egy vastagabb pulóverért és már mentünk is.
- Messze van innen a város?- kérdezte és megállt mellettem.
- Nem annyira. Negyed óra gyalog.
- Akkor oké. Mert ha messze van, mehettünk volna a kocsimmal.
Hát persze! Biztos rengeteg, méregdrága autója van.
- Milyen kocsid van? - kérdeztem félve, hátha tolakodónak veszi a kérdésemet.
- Most egy BMW X5-ös.
- Az gyönyörű. Majd ha nekem is lesz kocsim, én is valami olyasmit szeretnék. Egyelőre a jogosítványt kéne leraknom. De apának van egy terepjárója.
Amíg a kocsikról beszélgettünk, be is értünk a városba. Sétálgattunk butikok, bevásárlóközpontok és több kereskedés mellett. Amikor egy-egy nevezetesség mellett elhaladtunk elmondtam Paulnak hogy mi is az.
Egyszer, amikor egy szoborhoz értünk megkérdezte:
- Ezt ki építette? Olyan ismerős nekem. Lehet, hogy már láttam egy képen. 
- Hát ez a szobor… hm…- kezdtem.- Egy híres szobrász készítette, valamikor régen.
- Fogalmad sincs mi ez ugye? –kérdezte nevetve.
- Nahát! Eltaláltad!- nevettem én is vele együtt.
Mire körbejártuk a várost jó éjfél lehetett.
- Már ennyi az idő? Ne haragudj, nem vettem észre. Biztosan fáradt vagy már. - néztem meg a mobilon az órát.
- Észre sem vettem, hogy ilyen gyorsan elrepült az idő. Itt minden olyan békés és napos. Tetszik ez a hely.
- Ennek örülök. - mosolyogtam rá.
A hazafelé úton a zenékről és még sok más dologról beszélgettünk.
Amikor megérkeztünk a házunk elé, felém fordult.
- Köszönöm!
- Mit? – kérdeztem.
- Hát a városnézést.- válaszolt.
- Semmiség! - mondtam neki.- Itt nőttem fel, de sosem tudom megunni.
- Nem csodálom. Nagyon jó este volt. Már régen voltam így, csak szabadon, semmi forgatókönyv, vagy paparazzik. 
- Azt meghiszem. Kemény meló, igaz?
- Eléggé. De nagyon szeretem. Ez az életem.
Mosolyogtam, és közben nagyokat pislogtam.
- Fáradt lehetsz. Menj, feküdj le! Még egyszer köszönöm az estét. Jó éjszakát!
- Még egyszer nincs mit! Jó éjt!
Megfordult, és én végignéztem ahogy eltűnik a lámpák fényében.

Beléptem a házba, és észrevettem, hogy még égnek a lámpák. Pedig már elég későre járt.
- Na ez tuti, hogy jó volt! – suttogott egy hang mögöttem. – Látom az arcodból.
Megpördültem és láttam, hogy a húgom, Dabrina áll az ajtóban.
- Igen nagyon jó volt! De neked nem kéne aludnod?
- És ha igen? Na mesélj! Mindent tudni akarok! Jól csókol? –kérdezte kuncogva.
- Dabrina! Nem csókolt meg! És jobb, ha elmész lefeküdni!- mondtam neki egy kicsit durvábban, ahogy kellett volna.
- Úgy sem menekülsz. Most lehet, de mindennek eljön az ideje. - mondta rejtélyes hangon. 
- Gyerünk!
Hátat fordított és felment a szobájába. Én követtem, és amikor becsuktam magam mögött az ajtót egyből az ágyamra dőltem és rögtön elaludtam.